Vándorszínészek (kritika)

MEGOSZTÁS

Sándor Pál legújabb alkotásának hatalmas lelke van, alapvetően egy szerethető és kedves film, ettől azonban még nem lesz közönségsiker. A reformkori csepűrágókról forgatott történet ugyanis túlságosan töredezett ahhoz, hogy emlékezetes, vagy legalább végig izgalmas maradjon.

A történet egy szedett-vedett színházi társulatról szól, akikhez egy falusi verekedés miatt kényszerűségből csatlakozik egy ifjú katona, azaz a csetepaté okán immár egy katonaszökevény (Mohai Tamás). A társulat Budapestre tart, hogy végre kőszínházban játszhasson, és kipihenhesse a haknizással járó végtelenül megterhelő életmódot. Az út Pestre azonban nagyon hosszú és természetesen rengeteg kalandot, veszélyt és persze szerelmet is tartogat.

A Vándorszínészek tulajdonképpen ugyanarról szól, mint Sándor Pál 1981-es klasszikusa, a Ripacsok. Magáról a színészi hívatásról, egy társulat dinamikájáról, barátságról, szerelemről és árulásról. Szóval, ha úgy vesszük, akkor magáról az életről.

A Ripacsokban Garas és Kern legendás párosának kifejezetten jót tett a rendező kusza, művészien szervezetlen stílusa, a Vándorszínészekben viszont ez a zilált rendezési mód teljesen elnyomja a történetet.

A film jelenetekre bontva többnyire jól működik, de az összevágott verzió, már egyáltalán nem ilyen erős. Sőt, sok szempontból inkább kifejezetten erőtlen, néha idegesítő hatást kelt. Sándor Pál nem tudja a részleteket koherens egésszé formálni, ettől pedig a film egy idő után megszűnik izgalmasnak lenni.

A másik probléma a színészvezetéssel és a színészek játékával van. Illetve lehet, hogy csak az egyikkel, ezt egyszerűen képtelenség eldönteni. Azért vagyok ennyire határozatlan a témában, mert tényleg lehetetlen megállapítani, hogy a szereplők Sándor Pál utasítására ripacskodnak ennyit, vagy képtelenek jó arányérzékkel megtalálni az általuk játszott figura teátrálisabb, komolyabb oldalát. Attól tartok inkább az előbbiről lehet szó, mert itt ugye olyan tehetségekről beszélünk, mint Nagy-Kálózy Eszter, Rudolf Péter, Gáspár Sándor és Hegedűs D. Géza. Nem hiszem, hogy ilyen kaliberű színészeknek gondot jelenthetne ez, hiszen ennyi tapasztalattal a hátuk mögött, csuklóból, legédesebb álmukból felverve is képesek lennének megállni a helyüket. Kicsit úgy jártak, mint Robert Downey Jr. a Trópusi vihar eszelős Kirk Lazarusaként, amikor egy csávót játszik, aki egy csávót játszik, aki egy másik csávó.

Csak az a baj, hogy jelen esetben nem olvadnak össze a csávók és ez tényleg zavarodottságot kelt. A vetítés alatt például sokan többször is olyan részeken nevettek, amiket szerintem igazából meghatónak, vagy katartikusnak szánt a rendező, de a sok Trópusi vihar effektus miatt szinte már magam sem tudom megmondani, hogy igazam van-e, vagy csak egyszerűen másoknak jóval kifinomultabb a humorérzéke, mint az enyém. Erre persze nyilván van sansz, de van egy sanda gyanúm, hogy most nem erről van szó.

Dramaturgiai szempontból is akadnak hiányosságok. Jó pár olyan jelenet van, ami teljesen indokolatlanul történik. Például abszolút értelmezhetetlen, hogy miért hajtanak bele vándorszínészeink egy folyóba lovastól és szekerestől, ha teljesen nyilvánvaló, hogy ez egy bődületes marhaság, ha csak azért nem, hogy a színjátszás iránti elkötelezettségüket szimbolizálják ilyen faramuci módon, ami nyilván így van, de ettől még a jelenet annyira mesterkélt és ügyetlen, hogy szinte leugrik a vászonról.

A történet fordulatairól pedig általánosságban elmondható, hogy túl gyorsan, szinte következmények nélkül történnek meg. A végső nagy csavar viszont egész kellemes meglepetés. Kár, hogy a készítők nem hoztak ki belőle egy kicsivel többet, az sokkal jobban megfűszerezte volna az egész sztorit.

Azért direktorunk szolgál néhány igazán emlékezetes részlettel is. Ilyen például, amikor Martinovics Dorina az ekhós szekér hátuljában oktatja a nála fiatalabb színésznőt a színjátszás fogásaira. Ebben a jelenetben tényleg benne van minden, amit az életről elmondhat egy figyelemre méltó rendező. Hiszen az élet egy játék, a játék pedig maga az élet és Sándor Pál még most is szívből játszik!

Vándorszínészek (kritika)Sándor Pál legújabb alkotásának hatalmas lelke van, alapvetően egy szerethető és kedves film, ettől azonban még nem lesz közönségsiker.6.5SzerintünkOlvasói értékelés: (1 Szavazás)4.2

The post Vándorszínészek (kritika) appeared first on Rated.hu.