Mi a franc van Guy Ritchie-vel? (Arthur király – A kard legendája – kritika)

MEGOSZTÁS

Már a teljes érdektelenségbe forduló Sherlock Holmes 2. és a felemásra sikerült titkosügynökös remake is arra engedett következtetni, hogy Guy Ritchie puskapor tartalékai jócskán fogyatkozóban vannak. Sajnos az Excalibur legendájának újrahasznosítása súlyosan középszerű lett. Pusztán Ritchie fájdalmas önismétlése, ami alig-alig működik.

Már a film első tíz perce után nyilvánvalóvá válik, hogy lesz itt gond dögivel és nem csak azért, mert atom béna CGI harci elefántok tépázzák meg Camelot ősi falait és Jude Law menő frizuráját. A durván kicsavart és megtaposott sztori ugyanis egyáltalán nem kelti fel kellőképpen a figyelmet, nekem már az elefántoknál (első fél perc) ledobta az agyam az ékszíjat és csak akkor tudtam abbahagyni a baromigázaCGIelefántbaromigázaCGIelefánt mantrát, amikor Arthur már jócskán felnőttként zsiványkodik Londiniumban, mivel lövése sincs róla, hogy királyi vér folyik az ereiben.

Ez tulajdonképpen pazar ötlet volna, csak ezzel meg az a gond, hogy a Ritchie-re annyira jellemző poénok nem igazán, vagy csak elvétve működnek az adott korban. Az egész inkább olyan, mintha a Blöff vagy a Spíler kosztümös paródiáját látná az ember. Minden poént, ami elhangzik duplán halottunk már és a szokás szerint lassítva elcsattant pofonokban és bővítve visszajátszott jelenetekben sincs már semmi izgalmas.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a végeredmény élvezhetetlen, de talán kevesebb porhintéssel és több odafigyeléssel egy feszesebb sztorit lehetett volna összehozni. Az idő nagy része ugyanis azzal megy el, hogy Arthur különféle erdők mélyén vergődik, mert nem tudja elfogadni, hogy ő az igazi trónörökös. Aztán persze a Tó tündére és egy Merlint helyettesítő varázsló csaj (Astrid Bergès-Frisbey) is durván helyre teszi és indulhat is a nagy buli, hogy bemossanak a trónbitorló Jude Lawnak, aki Zimány Linda helyett most éppen a koronát csókolgatja, mert annyira szerelmes a hatalomba, hogy azért extrán csúnya dolgokat is képes megtenni.

Law tragikusan rosszul játszik. Egyszerűen érthetetlen, hogy Sorrentino pápája itt leginkább egy elkényeztetett, ripacskodó zsúrpubira hasonlít, pedig Ritchie azt akarja elhitetni róla, hogy ő az ördög fertelmes mása, de legalábbis Szürke Gandalf kedvenc balrogja.

Ritchie brutálisan teletűzdeli a sztorit ezekkel a mesés lényekkel, a fent említett elefántokon és Jude Law balrog másán kívül, van még itt óriás patkány és denevér, sas, egy kisebb kígyó és a hatalmas öregapja, egy hidra szerű izé, meg itt van még nekünk David Beckham is. Mondjuk az ő felbukkanása cseppet sem mesés, de legalább végre vicces! Ez a hatalmas CGI orkán valahogy egyáltalán nem passzol Ritchie stílusához, nem is tud vele bánni, túltolja az egészet, mint minden mást is.

A folytatás borítékolható, az élvezet már kevésbé. A vándorcirkusz állatkertjének felsorolt tagjaihoz, a Szent Grált keresése közben majd csatlakozik egy hatalmas CGI nyúl is, bár nem hinném, hogy a nyúlon túl akadna bármi érdekes Ritchie rajongói számára. Inkább merengjünk a múlton és morzsoljunk el egy könnycseppet a vitriolos és újító Guy Ritchie emlékére, aki ma már nem létezik!

Mi a franc van Guy Ritchie-vel? (Arthur király – A kard legendája – kritika)Sajnos az Excalibur legendájának újrahasznosítása súlyosan középszerű lett.5.5SzerintünkOlvasói értékelés: (1 Szavazás)5.3

The post Mi a franc van Guy Ritchie-vel? (Arthur király – A kard legendája – kritika) appeared first on Rated.hu.