Másfél óra szekunder szégyen (Bébi úr – kritika)

MEGOSZTÁS

A Bébi úr olyan témát járhatna körül, ami minden többgyerekes családban előkerül, az ismerős helyzet miatt könnyű lehetne az azonosulás, akár megoldási stratégiákat is kínálhatna, de ehelyett megmarad a kisbaba öltönyben típusú poénok együgyűségénél és felszínességénél. Az egész film az alaphelyzet természetessége ellenére rendkívül életidegen. Miért probléma ez egy animációs filmnél? Mert az egészet a testvérféltékenységre fűzi fel, valós helyzetekre reflektál, de az egész mégsem lesz több kilencven percnyi idétlenkedésnél.

A borzalmas magyar címadás miatt eleve prekoncepciókkal ültünk be a filmre (amit egyébként hót felesleges háromdében megnézni), és habár egy gyerekfilmtől az ember nem vár katarzist, másfél órán keresztül a szekunder szégyenen kívül semmit sem éreztünk. Egy gyerek, aki úgy gondolkozik, beszél és viselkedik, mint egy felnőtt ‒ ez utoljára a Nicsak, ki beszélben volt vicces és újszerű, ezerkilencszáznyolcvankilencben. Az elején megismerkedünk a Templeton-családdal, ahol a szülők annyira behódoltak a gyereknek, hogy esténként három mesével, öt öleléssel és egy dallal altatják el őt, akinek ettől természetesen mindenféle elvárásai vannak a világ felé magára nézve, például kizárólagos szeretet és állandó figyelem. Amikor megszületik (pardon, taxival megérkezik) a kistestvér, szembesülnie kell azzal, hogy már nem egyedül ő van előtérbe helyezve (Helló, Y-generáció!). A lakást elárasztják a bébi tárgyai, fotói, igazi kindergarchyt prezentálnak a szülők, Tim, az idősebb testvér pedig fantáziavilágába menekül. Eddig a film nagyon életszagú, de ezt a kezdeti realista hozzáállást nagyon hamar elveti. Nem tudjuk, meddig terjed a fantázia, és hol kezdődik a realitás, a két világ összemosása viszont nem új és izgalmas perspektívát hoz az ismert történetbe, inkább csak logikátlanságot és kínos fészkelődést.

Az ellentét (felnőttes baba) nem segít abban, hogy kívülről szemléljük saját felnőttségünket, a karrierista törekvéseink sokszor sekélyes voltát (aranybili a saját sarokirodánkban), a családra sem nézünk más szemmel (a gyerek felborítja az élet eddig megszokott rendjét). Reflektálatlanul marad, hogy a bébi (bébi bazdmeg) csak tápszert eszik és anya a csecsemő mellett folyamatosan dolgozik, hogy a kutyakiállításra a szülők nem viszik el a gyereket, inkább egész hétvégére a frissen megismert bébiszitterre hagyják, akinek a feje fölött egy „alkalmatlanság” feliratú tábla villog pirosan.

A jellemek faék-egyszerűségűek, a film a saját közönségét, a gyerekeket kizárólag fingós poénokon nevető suttyóknak tekinti, legalábbis ezt sugallja az a regiszter, amiben a Bébi úr humora elhelyezkedik. Időnként kikacsint a felnőttekre (a szülők zombivá válnak a fáradtságtól), de aki 16 fölött élvezni tudja a filmet, az valószínűleg az Irigy hónaljmirigyen szocializálódott. Van benne nyál- és takonycsöpögés, bébiételhányás, de ahhoz már nincs mersze a filmnek, hogy ezt ‒ élve a háromdé adta lehetőséggel ‒ az arcunkba tolja. Egyedül a hintőporos seggű felhőfingáson nevettem tiszta szívből, de ezen is csak azért, mert felelevenítette egyik első intimgyantáztatás-élményemet, amit most inkább hagyjunk is. A sztori nincs kidolgozva, a fordulatok, ha életedben legalább egy filmet láttál már, előre bejósolhatóak, a néha felvillanó izgalmas fantáziavilág (hogyan is működik a gyerekek elméje) nagyon kevés ahhoz, hogy elvigye a hátán a filmet.

Egy olyan világban, ahol létezik az Agymanók, Az így neveld a sárkányodat és a Zootropolis, elvinni a gyereket a Bébi úrra olyan, mintha kutyáért nyúzna, és adnál neki egy vau-vau feliratú vécépapírtekercset.

Másfél óra szekunder szégyen (Bébi úr – kritika)Egy olyan világban, ahol létezik az Agymanók, Az így neveld a sárkányodat és a Zootropolis, elvinni a gyereket a Bébi úrra olyan, mintha kutyáért nyúzna, és adnál neki egy vau-vau feliratú vécépapírtekercset.3SzerintünkOlvasói értékelés: (1 Szavazás)4.2

The post Másfél óra szekunder szégyen (Bébi úr – kritika) appeared first on Rated.hu.