Könnyfakasztóan vicces és el is gondolkodtat (Florence – A tökéletlen hang – kritika)

MEGOSZTÁS

florence-a-to%cc%88keletlen-hang

Florence Foster Jenkins élete és énekesnői „karrierje” annyira szürreális és meghökkentő, hogy mindenképpen filmvászonért kiált. Így gondolta ezt Stephen Frears rendező is, amikor úgy döntött, hogy megfilmesíti a 20. század egyik legizgalmasabb csodabogarának életét. A végeredmény egyszerre lett vicces és elgondolkodtató. Vérbeli vígjáték és pszichológiai tanulmány egyben, az isteni Meryl Streeppel a főszerepben.

A dúsgazdag Florence (Meryl Streep) kislány kora óta csak arra vágyik, hogy énekesnő lehessen. Rajong a zenéért, régebben tehetséges zongorista volt, de egyik kezének sérülése miatt, már nem tud játszani. Nagylelkűen támogatja ugyan a New York-i művészközösséget, de ezzel egyáltalán nem elégszik meg és elhatározza, hogy meghódítja a Carnegie Hall világot jelentő deszkáit. Ebben semmi sem akadályozhatja meg, még az sem, hogy egyáltalán nincs hangja. Inkább hallgatná az ember egy élve nyúzott macska kedélyes kánonját Yoko Onóval, mintsem Florence áriáját. Tervében segítségére van második férje, aki egyben menedzsere is. Az angol származású St. Clair Bayfield (Hugh Grant) mindenre hajlandó, hogy fenntartsa a látszatot és megadja feleségének azt, amire vágyik, ugyanakkor azért is megtesz mindent, hogy megvédje a nőt a nyilvános megaláztatástól. A kis zártkörű koncertek azonban nem elégítik ki Florence minden vágyát és egy ponton túl irányíthatatlanná válik. Lemezt ad ki és a Carnegie Hall közönsége is jobban teszi, ha felköti a nadrágot, mert ő aztán tényleg teltház előtt fog énekelni.

A film tényleg könnyfakasztóan vicces. Két hahotázás között azonban lassan felfejtődik ennek a nem mindennapi nőnek a tragédiája, betegségének története, mely teljesen derékba törte zongorista karrierjét.

Frears nagyon ügyesen játszik a tragikum és komikum különböző árnyalataival. Az egyik pillanatban még szívből nevetünk Florence kornyikálásán, a másikban viszont már pontosan érezzük, hogy a kacagásnak itt már semmi helye sincs, hiszen éppen egy álom válik valóra, egy beteg nő álma, aki nem adja meg magát egykönnyen a sorsnak, hanem harcol ellene. Még akkor is, ha mindenki kineveti.

Nyilvánvalóan nem ez Meryl Streep legjobb alakítása, a történet menete valahogy nem ad elég lehetőséget arra, hogy a színésznő jobban belemélyedjen Florence megformálásába, persze így is piszkosul jó és még annál is jobban „énekel”, hiszen nyilvánvalóan atombiztos énektudás kell ahhoz, hogy valaki direkt ilyen irgalmatlanul hamis hangokat tudjon produkálni.

Frears jobban foglalkozik St. Clair Bayfield tisztességes becstelenségével. Az okokkal, amik Florence mellett tartják. Persze könnyen rávághatnánk, hogy ez az ok csupán a pénz és ez nagyrészt igaz is lenne, de van benne azért más is, szép és tisztább érzelmek. Hugh Grant jó a szerepben. Azt hozza, amit eddig is megszokhattunk tőle. Ugyanaz a többnyire jóravaló fazon a félszeg pislogással, de ez a célnak most tökéletesen megfelel. Így van ezzel Simon Helberg is, aki hajszálra ugyanazt a karaktert hozza Florence zongoristájaként, mint az Agymenőkben, csak egy kicsit szégyenlősebbre veszi a figurát.

Frears picivel többet ad a nézőnek, mint egyszerű vígjátékot. Kicsit el is gondolkodtat. Ami igazán érdekes a filmben, az a mesterséges, teljesen zárt világ, amiben férje tartja a botcsinált énekesnőt. A jóakarat, vagy éppen a számítás, ami megakadályozza Florence normális életét. Egy életet, amiben a kudarcoknak nem végletes a jelentésük, hanem erőt adnak a továbblépéshez. Florence képtelen kitörni saját aranykalitkájából, ezért olyan keserédes és abszurd ez a történet. Szomorkás érzést hagy maga után, olyan igazi sírva nevetős.

Könnyfakasztóan vicces és el is gondolkodtat (Florence – A tökéletlen hang – kritika)Vérbeli vígjáték és pszichológiai tanulmány egyben, az isteni Meryl Streeppel a főszerepben.8SzerintünkOlvasói értékelés: (1 Szavazás)7.6

The post Könnyfakasztóan vicces és el is gondolkodtat (Florence – A tökéletlen hang – kritika) appeared first on Rated.hu.