Gyilkosság az Orient expresszen (kritika)

MEGOSZTÁS

Poirot szent bajszára kérem, hogy mindenki nyugodjon meg! Az előzetes híresztelések ellenére ugyanis, Kenneth Branagh egy élvezhető és izgalmas filmet készített a kis belga detektív egyik legizgalmasabb esetéből. Az mondjuk már más kérdés, hogy a Branagh által megalkotott Poirot jóval tökösebb és vakmerőbb, mint az indokolt volna egy keményvonalas Agatha Christie rajongó számára, de változnak az idők.

Megingathatatlan tény, hogy David Suchet a legjobb Poirot és pont. Se előtte, se utána nem volt még olyan színész, aki ilyen mértani pontossággal és hatalmas odaadással közelített volna a nyomozó megformálásához. Az etalon örökre ő marad, még akkor is, ha nem feltétlenül okos dolog Branagh változatát összehasonlítani az 1989-től futó hetven részes sorozattal. Már csak azért sem, mert a kettő tényleg ég és föld.

Kenneth Branagh iszonyú nyomásnak tette ki magát, amikor arra vállalkozott, hogy újra filmre viszi a krimi klasszikust. Ráadásul magára osztotta a főszerepet is, ami egy olyan legendás figuránál, mint Poirot nagyon veszélyes. Branagh azonban tudta mit akar és azt többnyire képes is volt megvalósítani. Fogalmazzunk úgy, hogy az új Poirot sokkal jobban hasonlít a Guy Ritchie féle Sherlock Holmesra, mint önmagára, de ez nem feltétlenül áll rosszul neki.

Branagh megtartotta a figura legjellemzőbb tulajdonságait, de adott hozzá egy jó adag kalandvágyat és vakmerőséget is. Így a detektív, aki leginkább arról ismeretes, hogy pusztán csak a szürke kis agysejtjeit dolgoztatja és az úgynevezett piszkos munkát az esetek többségében hű fegyverhordozóira testálja, most egyáltalán nem szorul ilyenfajta segítségre. Poirot verekszik és pisztollyal hadonászik, ami ha vaskalapos módjára ragaszkodunk a regényekhez, vagy a tévés sorozathoz, tulajdonképpen megbocsáthatatlannak minősül, mert kiöli Poirot kulcs tulajdonságainak jelentős hányadát. Ám ha pusztán önmagában nézzük Branagh alakítását, akkor nagyon is szórakoztatónak fogjuk találni. Főleg azért, mert a színész-rendező az újítások ellenére mégis képes volt kellően kényszeresnek és pedánsnak ábrázolni a detektívet. Azt ugyan nem tudjuk meg tőle, hogy milyen is az igazi Poirot, de azt már úgyis megmutatta nekünk Suchet.

A hibák, amik a filmben fellelhetők nem is annyira Poirot kozmetikázott jelleméből fakadnak, inkább Branagh színészi ambíciói tesznek keresztbe rendezői rálátásának. Ez mondjuk olyan hatást kelt, mintha Branagh passzióból ütögetné a saját fejét a falba, de szerencsére csak pár ilyen jelenet akad. Talán a sietség is oka lehet ennek, elvégre rendezőnknek sokkal kevesebb ideje marad felvázolni a teljes figurát, ezért valahol érthető, hogy belekeverte Poirot szerelmi „ügyeit” a forgatókönyvbe, hogy megmutassa a nyomozó érzelmesebb oldalát. Ez tulajdonképpen csak azért volt hiba, mert Branagh nagyon sután oldotta meg az utalásokat. Ez konkrétan azt jelenti, hogy vernyákolva szenveleg egy nő fényképe előtt, hogy mennyire szereti, pedig Christie történeteiben számtalan elegáns megoldás található a kis belga érzelmeinek finom árnyalására. Csinálhat bármit Poirot, futhat, lőhet, verekedhet, de könnyes szemmel biztos nem fog nyüszíteni egy hölgy képe előtt!

Branagh amúgy eléggé ragaszkodott az eredeti sztorihoz, csak kicsiket csavar rajta, ami egy bizonyos szempontból jó, más szempontból viszont érdekesebb lett volna az összhatás, ha jobban elrugaszkodik Christie valóságától és még jobban összekuszálja a szálakat.

Ettől eltekintve nyugodtan kijelenthetem, hogy a film azoknak is izgalmas lesz, akik olvasták a könyvet, vagy látták valamelyik korábbi feldolgozást.

A színészekre nem lehet panasz. Judi Dench újra kimagasló, egyetlen pillantásától jéggé dermed a szívünk, de Michelle Pfeiffer is remek a szerepben. Johnny Depp-nek annyira jól áll, amikor végre kiszabadulhat a ráaggatott klisékből és megint komolyabb karaktert hozhat. Egyedül Penélope Cruz erőtlen egy kicsit. Még akkor is, ha a szerepe szerint egy jelentéktelen nőt alakít. Érdekes, bár kicsit felesleges húzás a rendezőtől, hogy Andrényi gróf szerepét a balett fenegyerekeként elhíresült Sergei Polunin-ra bízza, aki most Baryshnikov nyomdokaiba lépve Hollywood felé kacsingat. Polunin mondjuk alapvetően karizmatikus jelenség, de azért mindenképpen jót lett volna neki és a filmnek is, ha nem redukálják le a gróf szerepét pár rövidke jelenetre. Rendben, Polunin jól irányzott pörgő rúgásai igazán emlékezetesek, de ha már őt választották inkább arra lettem volna kíváncsi, hogy milyen színész. Reméljük a 2018-ban érkező Vörös verébből majd ez is kiderül.

Branagh feldolgozása tehát megüti a mércét, persze lehetne kimagaslóbb, de ha adunk neki egy esélyt és megszabadulunk az előítéleteinktől jól fogunk szórakozni. A film után pedig jót vitatkozhatunk azon, hogy mikor is érdemes igazából remékelni egy klasszikust.

Gyilkosság az Orient expresszen (kritika)Branagh feldolgozása megüti a mércét, persze lehetne kimagaslóbb, de ha adunk neki egy esélyt és megszabadulunk az előítéleteinktől jól fogunk szórakozni. 7.5SzerintünkOlvasói értékelés: (1 Szavazás)7.2

The post Gyilkosság az Orient expresszen (kritika) appeared first on Rated.hu.