Ez csak a világ vége (kritika)

MEGOSZTÁS

A szemtelenül fiatal, csodagyerekként emlegetett Xavier Dolan legújabb filmje sok szempontból nehéz alkotás. A 27 éves rendező ismét egy diszfunkcionális család drámáját vitte vászonra. Alkotása első pillantásra zavarba ejtő, máskor érdektelen, ugyanakkor mellbevágóan felforgató is. Különös elegy, ami furcsa utóízt hagy maga után.

A film történetét gyakorlatilag két mondatban össze lehet foglalni. Louis (Gaspard Ulliel) a súlyos beteg író hazalátogat tizenkét éve nem látott családjához, hogy elmondja nekik: meg fog halni. A kínos és nyomasztó látogatás alatt felszínre törnek a családtagok indulatai és a köztük lévő konfliktusok az elviselhetetlenségig fokozódnak.

Ezen kívül semmi más nem történik a filmben. A szereplők a játékidő kilencven százalékában kiabálnak egymással, a fennmaradó időben pedig arcokról vett közeliket és felvillanó, elmosódott emlékképeket láthatunk Louis életéből. Ha úgy vesszük, ezekkel sem leszünk okosabbak, mert nem tudunk meg több információt belőlük a családtagok közt feszülő mély ellentét okáról. Dolan nem foglalkozik a miértekkel. Nem magyarázza meg, hogy a főszereplő miért nem tartotta a kapcsolatot a családjával. A szilánkos párbeszédekből csak annyi derül ki, hogy a családon a sértettség és az empátia teljes hiánya uralkodik.

Ez eddig nem feltétlenül tűnik nagyon izgalmasnak. Első blikkre akár idegesítőnek is nevezhetnénk, hogy a néző úgy távozzon egy filmről, hogy nem kap semmilyen választ a rendező által feltett kérdésekre. Dolan filmje mégsem ilyen.

A feszültség, amit az elhallgatott részletek generálnak rendesen megmozgatja az ember fantáziáját és szinte azonnal átvedlik lélektani nyomozóvá, hogy megfejthesse az okokat. Mindeközben pedig gyönyörködhetünk a pazar színészi játékban, ami biztosan emlékezetes lesz mindenki számára.

Vincent Cassel elképesztő a legidősebb testvér szerepében. Egyszer sértett és agresszív, igazi gyűlölni való szemétláda. Máskor csak elesett, szánni való kisfiú, vagy éppen egy sebzett vad, akit sarokba szorítottak. Ilyenkor egészen félelmetes.

Marion Cotillard sem marad el mögötte, aki a feleségét játssza. A színésznő nagyon jól ábrázolja a megfélemlített, bántalmazott nők ideges, rettegő lelkiállapotát. Zavart fecsegése, és ahogy minden tettével brutális férjét mentegeti szánni való, szürke egérkének mutatják, aki akkor is felnéz a szeretett férfira, ha az gyötri vagy kínozz lelkileg.

Gaspard Ulliel is jó, bár az ő szerepe inkább a csendes megfigyelőé, aki csak némán szenved a körülötte tomboló viharban.

Dolan a vágással és a fényben úszó flasback töredékekkel különleges hatást ér el, egyszerre éteri és lázálom szerű, amit látunk. A szűk terekkel pedig eléri, hogy sokkal jobban érezzük a feszültséget.

A film végén még egyfajta katarzist is átélhetünk, bár ez nem annyira konkrét, hiszen továbbra sem kapunk magyarázatot semmire. Inkább csak a saját életünkre asszociálhatunk támpontok után kutatva. Éppen ezért úgy gondolom, hogy nagymértékben egyénfüggő, hogy kinek lesz a film felkavaró. Egyesek valóban mellbevágónak fogják érezni, míg másokat csak egyszerűen idegesíteni fog a végtelenségig. Én inkább az első táborhoz csatlakoznék, mert végtelenül szeretem a többértelműségnek ezt a hektikus káoszát.

A lezárás túlerőltetett szimbóluma elég giccsesen hat, igazából semmi szükség sincs rá, kicsit agyon is csapja a befejezést azzal, hogy mégis ráerőszakol valamiféle tanulságnak kikiáltott dolgot. Nevezetesen azt, hogy van olyan konfliktus, amit tényleg csak a halál tud végérvényesen feloldani.

Ez csak a világ vége (kritika)7SzerintünkOlvasói értékelés: (1 Szavazás)6.0

The post Ez csak a világ vége (kritika) appeared first on Rated.hu.