Emlékképek (kritika)

MEGOSZTÁS

Andrzej Wajda, a tavaly elhunyt lengyel mester saját ars poétikájával búcsúzik a filmművészettől. Utolsó alkotásában a tragikus sorsú festő, Strzeminski sorsán keresztül hívja fel a figyelmet a szellemi és művészi szabadság alapvető fontosságára.

A film az elnyomó, kategorizáló diktatúra és a szabad, korlátok nélkül szárnyaló művészet kapcsolatát boncolgatja aprólékos részletességgel. Ehhez jó táptalajt biztosított Wladislaw Strzeminski, a méltatlanul ellehetetlenített avantgárd festő utolsó éveinek története. Strzeminski nem volt hajlandó behódolni a diktatúra művészettel kapcsolatos elvárásainak. Kategorikusan elutasította az általa bénítónak tartott szocreál minden irányelvét és haláláig azt vallotta, hogy a művészet egyedüli lényege a szabad gondolkodás és önkifejezés, az egyediség. A hatalom természetesen nem hagyhatta, hogy Strzeminski egyetemi oktatóként tovább terjessze nézeteit, különösen azért, mert tanítványai egyenesen itták a szavait, felnéztek rá és bármit megtettek professzorukért.

A festőt tehát eltávolították az állásából, műveit betiltották, de ő így sem volt hajlandó megtörni. Még akkor sem, amikor bírálói úgy döntöttek, hogy megkezdik szisztematikus ellehetetlenítését, ami tulajdonképpen egyenlő volt számára a halálos ítélettel.

Wajda minden alkotásában különös jelentőséggel bír a kisember elszánt harca a fojtogató, bénító elnyomás ellen. Az Emlékképekben azonban az alkotó művész hitvallásáról beszél, saját elveit tárva elénk, egyfajta örökérvényű tanulságként.

Strzeminski rendíthetetlen, megalkuvásra képtelen alakja a tehetséggel járó felelősséget is jelképezi. A művész választását és útkeresését, amellyel mindig az egyetemes jót köteles szolgálni. A megalkuvó művész nem nevezheti magát többé művésznek, sem embernek, hiszen lelke lényegi részéről mondd le, ha behódol az elvárásoknak. Az igazi művészetet nem lehet semmilyen eszközzel sem elhallgattatni.

Az Emlékképek nem csak egy korrekt életrajzi film, de kivételes dráma is, amelyben Wajda ismét a rá annyira jellemző többszörös jelentéstartalmú, megrázó erejű képekkel dolgozik. Az egyik szimbolikus jelenetben például Strzeminski éppen munkához készül, amikor a közelgő munka ünnepe tiszteletére egy hatalmas Sztálint ábrázoló molinót húznak fel háza homlokzatára. A mindent elárasztó vörös homályban a festő az ablakban állva kihasít egy darabot az anyagból, hogy a szobába újra beszökhessen a tiszta fény.

Ugyanilyen megrázó, amikor a már nincstelen, éhező és beteg férfi elől saját bejárónője veszi el az ételt, mert már rég nem kapott bért a kosztért. Miután a nő elmegy Strzeminski remegő kézzel, szinte állati sorba aljasodva nyalja ki a leves után megmaradt cseppeket a tányérból.

Boguslaw Linda alakítása egyszerűen kivételes, amiről tényleg csak szuperlatívuszokban érdemes beszélni.

Az Emlékképek Wajda életművének méltó, emlékezetes lezárása. Egy igazi művész utolsó üzenete, akinek lételeme volt az igazság keresése.

Emlékképek (kritika)Az Emlékképek Wajda életművének méltó, emlékezetes lezárása. Egy igazi művész utolsó üzenete, akinek lételeme volt az igazság keresése.9SzerintünkOlvasói értékelés: (1 Szavazás)8.4

The post Emlékképek (kritika) appeared first on Rated.hu.