Coco (kritika)

MEGOSZTÁS

Ritkán találkozunk olyan fontos és gyönyörű mesefilmmel, mint a Coco. A Disney és a Pixar tőle egészen szokatlan módon egy szinte tabuként kezelt témáról készített egész estés családi filmet. Ez a téma pedig nem más, mint a halál. Első blikkre talán sokan gondolják majd úgy, hogy az egeres mesegyár kreatívjai minden bizonnyal bolondgombát fogyasztottak, mert normális szülő nem riogatja a gyerekét az elmúlással és mindenféle félelmetes csontvázakkal. A Coco azonban zseniálisan dönt le minden ilyen berögzült tiltást vagy félelmet és egészséges, nyílt őszinteséggel beszél az elmúlásról a gyerekeknek és a felnőtteknek egyaránt. Olyan tiszta őszinteséggel, amivel mindig is beszélnünk kéne a halálról!

Mára már egész modern kultúránk és életünk tagadhatatlanul arról szól, hogy hogyan képezzük át magunkat halandó lényekből valamiféle örökéletű torzszülötté, aki a bankkártyájával megvásárolt instant fiatalság maszkját magára öltve akar elbújni az elkerülhetetlen halál elől. Ahelyett, hogy megbékélnénk az elmúlással, pánikba esünk tőle és jobbnak látjuk, ha egyáltalán nem is foglalkozunk a borús gondolattal. Azt pedig már pláne kezdjük elfelejteni, vagy talán sosem tudtuk igazán, hogy hogyan beszélhetünk a témáról gyermekeinknek. Az nyilván nem opció, ha a gyerkőcre hagyjuk, amikor foglalkoztatja ez a téma, mondván majd csak elfelejti, úgyis kicsi még. Ám az sem megoldás, ha egyfajta tompítás nélkül az arcába toljuk a halál kegyetlennek tűnő fogalmát.

A Coco tulajdonképpen az arany középutat választja, de azért az őszinteség felé billenti a mérleg nyelvét. Bizonyos dolgokban megmarad a cukiskodó púder dumánál, de többnyire annyira őszinte, amennyire csak lehetséges.

A mese főhőse Miguel, a tehetséges és végtelenül muzikális kisfiú, akinek mégis titkolnia kell zene iránti vonzódását, mert ükmamája, Imelda örökre száműzte a zenét családja életéből akkor, amikor elhagyta a férje, akinek egyetlen álma az volt, hogy sikeres és halhatatlan zenész legyen, aki örök nyomot hagy a világon. Miguel ugyanerről álmodozik. Példaképe a nagy mexikói muzsikus, Ernesto de la Cruz. Indulni is akar egy tehetségkutató versenyen, de nagymamája (Imelda unokája) hallani sem akar arról, hogy ükapja nyomdokaiba lépjen, vagy ezt a híres muzsikust majmolja. Ráadásul Miguel még beteg dédmamáját, Cocot is nagyon felzaklatja, ezért nagyija dühében eltöri Miguel gitárját. A veszekedésben leesik Imelda ükmama képe a családi oltárról és az eltört kép darabjai között a kisfiú olyan bizonyítékokra lel, amik alapján arra kezd gyanakodni, hogy titokzatos ükapja nem más, mint maga a híres Ernesto de la Cruz. Miguel annyira szeretné magát megmérettetni a versenyen, hogy elhatározza, kis időre kölcsön veszi az ükpapa gitárját, amit kriptája falán őriznek a temetőbe. A gitár azonban egy egészen más dimenzióba repíti Miguelt, aki a halottak földjére kerülve találkozik elhunyt családtagjaival és az intésük ellenére elhatározza, hogy kideríti ki is az igazi ükapja. Izgalmas útja során találkozik a svindler Hectorral és még megannyi furcsa lénnyel, hogy a segítségükkel fényt derítsen családja igazi történetére.

A Coco túlmutat a hagyományos önmegvalósítást szorgalmazó mesefilmeken. Míg a hasonló alkotások sokszor nyíltan arra bíztatják a gyerekeket, hogy mindenáron, akár a családjuk akarata és irreális félelmei ellenére is bátran forduljanak az álmaik felé, elhagyva a család által kijelölt utat, a Coco óvatosabb ennél és inkább a család és a hagyományok tiszteletét szorgalmazza. Persze nem szab gátat az önmegvalósítás fontosságának sem, de inkább a családi összefogásban és a közös, minden családtagra kiterjedő lelki fejlődésben, egymás kölcsönös bátorításában és gondozásában látja a megoldást.

A mexikói kultúrkör részletgazdag bemutatásával a gyerekek egy egészen új, sokkal emberségesebb alternatívát kapnak az elmúlás fájdalmára. Az élőkhöz visszajáró kedves halottak mítosza nem hordozza azt a visszafordíthatatlan véglegességet, amit elsőre feltételeznénk a témáról, ez a mese inkább a reményről és a megnyugvásról szól. Hangsúlyozza az emlékezés és a generációs összetartás fontosságát.

Az igazából alap, hogy a Disney és a Pixar filmek látványvilága kimunkált, de a Coco ebből a szempontból is egészen elképesztő. Messzemenőkig részletgazdag, tele csodálatos színes képekkel, amik maximálisan elvarázsolják az ember. A filmet a lehetőségekhez képes megpróbálták valóban úgy elkészíteni, hogy a visszajáró csontváz lelkek és mesés segítőik, akik az alabrijez névre hallgatnak, a legkevésbé legyenek félelmetesek. Felnőtt fejjel természetesen az összes karakter elképesztően cukinak hat, de azt nem állítanám, hogy ezt a gyerekek is így fogják érezni. Éppen ezért a hatos korhatár besorolást én kicsit túlságosan is alacsonynak érzem. Az ideális mindenképpen az lenne, ha ilyen pici gyerekeket még nem terhelnénk a Cocoval, inkább a 9-10 évesek élvezhetik igazán és még ebben az esetben is kötelező a film utáni nagy családi átbeszélés, a közös értelmezés. Azért is, mert a mese sztorija kifejezetten összetett és sokrétű.

Ettől azonban nem szabad megijedni, mert a Coco egy csodálatos és kihagyhatatlan mese, ami pont azért készült, hogy a családok legyőzzék generációs félelmeiket és közös erővel, kézen fogva egymást induljanak el azon a csodálatos úton, amit életnek nevezünk.

Coco (kritika)Ritkán találkozunk olyan fontos és gyönyörű mesefilmmel, mint a Coco. A Disney és a Pixar tőle egészen szokatlan módon egy szinte tabuként kezelt témáról készített egész estés családi filmet. Ez a téma pedig nem más, mint a halál.9.5SzerintünkOlvasói értékelés: (1 Szavazás)9.8

The post Coco (kritika) appeared first on Rated.hu.